A TEREMTÉS KÖNYVE   

Kezdetben a semmi volt. Nem volt fény és nem volt sötétség, nem volt jó és nem volt rossz, nem volt közel és nem volt távol, nem volt tegnap és nem volt holnap sem.  A semmi közepén pedig ott volt a mag, a Világ Magja.

    A magban ült Arany Atyánk, kinek nevetésétől a Világ Mag megrepedt, a Világ Fája kicsírázott, a Világ Fája szárba szökkent.  A Világ Fájának tetején Atyácska bűvös igét mondott, megteremtette Nap kagánt, s a fényesség betöltötte a világot.

  A Világ Fa tetején Atyácska bűvös igét mondott, igével igézett: Hold kagánt, Szél kagánt teremtette. Igével igézett, a csillagokat teremtette. Fiait, lányait mind megteremtette. Az ezüstökrök húzta Csillagszekeret Tűzkovács kagán gondjaira bízta. Az Ég Kárpitján a rendet megszabta, a világ rendjét megszabta, a dolgok rendjét megszabta, a dolgokat megnevezte, sorsok útját kijelölte, a Felső Világot teremtette, az Alsó Világtól elválasztotta.

   A Legfelső Világban a Világhegyet teretmtette, amellett a Gyémánt Erdőt teremtette, a Gyémánt Rétet teremtette. Vizet is fakasztott, patakot igézett, Élet és Halál vizének forrását teremtette.

    Nap kagánnak fia Hüvelykpiciny egy napon leereszkedett az Alsó Világba, az Alsó Világ tengerére. Tutajon járta a nagy vizet, hétszer hét napon át, a végén elunta. Arany Atyácska engedelmével lebukott a tenger mélységes mélyére, hogy földet keressen. Háromszor bukott le, harmadszorra földet hozott fel. Nagy hegyekkel körbe kerítette, négy cethal hátára ráállította. Zúgő erdőkkel, selyemfüvű réttel, csobogó patakkal, lusta folyóval díszítette. Vizeibe halakat, erdeibe, rétjeibe vadakat, madarakat helyezett, a földet benépesítette Arany Atyácska engedelmével. Aztán hóból és sárból értelmes lényeket, embereket, óriásokat és tündéreket is gyúrt, hogy a földnek gazdái legyenek. Atyácskától tanult, bűvös igét mondott, életnek ízével eleven lényekké tette őket. Atyácskától tanult, bűvös igét mondott, halhatatlan lélekkel lelkezte őket. Megtanította őket a tűz gyújtására, a ruhák varrására, íjak, varsák készítésére, sátrak építésére. De az óriások lusták voltak, hajlékot nem építettek, megelégedtek a hegyek barlangjaival. A tündérek is lusták voltak, hajlékot nem építettek, megelégedtek az erdők lombjaival. Csak az emberek, akik a pusztákon, a réteken laktak, csak ők tanultak meg mindent Hüvelykpicinytől. Tetszett Atyácskának Hüvelykpiciny műve, mosolyogva szemlélgette, szívesen járt le az Alsó Világba. Kedves helye is volt ott néki, azt nevezte az Aranyos Szegletnek. Egy napon a tenger partján sétálgatva Atyácska beleköpött a vízbe, s a köpéséből termett Lúdvérc, az Ármány.

    Szétnézett Ármány az Alsó Világban, irígykedett nagyon Hüvelykpiciny művére, részt követelt belőle, felét magának akarta. Hüvelykpiciny hajlott is volna a szóra, de Arany Atyánk, ki a teremtmények szívébe lát, nem engedett. Csak egy darab földet adott Ármánynak a tengerparton, ott ahol termett, akkorát, amekkorát egy nap alatt körbe tudott futni. S azt is sivataggal kerítette körbe.  Duzzogva ült attól fogva Ármány az asztalnál, irígységében sok bosszúságot okozott a Felső Világban, mígnem Arany Atyánk a temérdek gonoszsága miatt megharagudott rá, s levetette az Alsó Világba, szigorúan megparancsolva néki, hogy többé a szeme elé kerülni ne merészeljen. Az Aranyos Szeglet őrzését pedig Tűzkovács kagánra bízta. Nap kagánnak megparancsolta, hogy naponta járja be az Alsó Világot, s mindenre ügyeljen. Szél kagánnak megparancsolta, hogy gazdája legyen az Alsó Világnak.

   Dúlt-fúlt mérgében Ármány, és az Alsó Világ lakóit Atyácska ellen bíztatta. Az óriások és a tündérek hallgattak szavára, az emberek azonban, akik a Kerek Tó partján laktak akkoriban, hűek maradtak Atyácskához és fiaihoz. 

            Látta Atyácska, hogy a gonoszság miként uralkodik el a földön, s nagy haragra gerjedt. Lerombolta az égi vizek gátjait, lerombolta a gátat, amely a sós vizet az édestől elválasztotta, megnyitotta az égi csatornákat, irtóztató ár zúdúlt az Alsó Világra. Hétszer hét napig zúgott az áradat, elnyelte az óriásokat, el a tündéreket, el az emberek hajlékait.

   Menekültek az emberek, de ki északra ment, elnyelte azt a víz, csak az erdei emberek vezére Fanyűvő menekült meg, a családjával.

   Menekültek az emberek, de ki nyugatra ment, elnyelte azt a víz, csak a hegyi emberek vezére Vasgyúró menekült meg, a családjával.

   Menekültek az emberek, de ki délre ment, elnyelte azt a víz, csak a földművesek vezére, Kőmorzsoló menekült meg, a családjával.

  Menekültek az emberek, de a keletre menekülők közül csak a pásztorok vezére, Fehérlófia menekült meg a családjával. Turánba jutottak, a tágas nagy pusztákra, délre a Rif hegyektől. Mire oda eljutottak az áradatnak vége lett, a mezők felszáradtak, virágba borultak a ligetek, madárdallal lettek tele az erdők. A Kerek tó eltünt, Fekete tenger lett a helyén. Turánnak illatos füvű rétjein, madárdalos ligetek mellet Fehérlófia és családja megtelepedett, nyájait legeltette, boldogan élt, mert jóságos Föld Anyánk ölében tartotta őket. Fehérlófiát pedig a nagy vízözön után nem nevezték többé Fehérlófiának, hanem nevezték attól fogva Öreg Pusztának. Három dalia fia, két gyönyörű leánya volt néki. Első fiát nevezték Széptüzek Lángjának. Második fiát nevezték Jószél Fúvásának. Harmadik fiát nevezték Szépmező Szárnyának.

   Mikor pedig első fiának, Széptüzek Lángjának ivadékai megsokasodtak, keletre mentek, s a keleti tengerben lévő négy nagy szigeten letelepedtek, s lettek a Tiszteletreméltó Kamik Népévé.   Mikor pedig második fiának, Jószél Fúvásának ivadékai megsokasodtak, délre mentek, s belőlük lett a nép, kinek ura Gilgames volt, Úr városának építője. Jószél Fúvásának ágyékából született az a  nép is, mely Avaria városát emelte és ura lett a hegyeket építőknek, Kőmorzsoló leszármazottainak.

   Mikor pedig harmadik fiának, Szépmező Szárnyának ivadékai megsokasodtak, szétszóródtak a tágas mezőkön, híres harcosokká váltak, végtelen pusztákban nyargaló, sebesröptű nyilakat repítő népekké váltak, s laktak a Keleti Nagy Tengertől az Aranyos Szegletet koszorúzó hegyekig.

   Fehérlófia Öreg Puszta leányát, kit Délibábnak neveztek Nap kagán vette feleségül. Attól kezdve Délibáb fent lakott a Felső Világban. Mennyegzőjükön pedig Szél Kagán megsértette fivérét Nap Kagánt, s ezért Arany Atyánk parancsára ménesének felét, csodálatos táltos lovainak felét az embereknek kellett adnia. Így váltak hősökké az emberek, a táltos lovak által, így váltak képessé szembeszállni Lúdvérc, az Ármány teremtményével, a gonosz Kalamónával, a Sár Kánnal. A legnagyobb hőssé pedig Szépmező Szárnya lett Öreg Puszta fiai közül. Csodás erejű kardot ígért néki Tűzkovács Kagán, s reá bízta az Aranyos Szeglet őrzését. Szépmező Szárnya, s minden ivadéka pedig attól a naptól kezdve nevezi Tűzkovács Kagánt a Hadak Urának. Hadak Ura pedig megtartotta ígéretét, és Hüvelykpiciny segítségével elkészítette a szablyát. Szépmező Szárnya ivadékai pedig megtartották az ígéretet, és máig őrizői az Aranyos Szegletnek, melyben Atyácska kedve telik.

   Mindez pedig a nagy áradat elmúltával történt, ötezerötszáz esztendővel a Turul eljövetele előtt.

    Lúdvérc pedig igencsak dühöngött, hogy Atyácska fiai és leányai, meg az emberek rokonságba keveredtek egymással, s félt, hogy emiatt soha nem teheti be lábát az Aranyos Szegletbe. Pedig tudta, ha azt sikerül megszereznie, az egész Alsó Világot a magáénak mondhatja. Ezért aztán egy népet keresett magának, s talált is Kőmorzsoló ivadékaiban. Tűz képében jelent meg választottjai előtt, mert félve Atyácska haragjától alakot nem mert magára ölteni, s a Választott Népnek is megparancsolta, hogy ábrázolni soha ne merészeljék. Jóságosnak mutatkozott előttük, olyan Ős Tennek, ki csak népével törődik. Ám népét az Avariából származó uralkodó, kit saját népe Szkítának nevezett, fogságra vetette a Hegyépítők földjén. Ármány akkor Kalamónát, a Sár Kánt küldte népéért arra a földre, aki kivezette őket onnan, s Ármány törvényeit kőbe vésve nekik adta. Nekik adta azt a földet is, a tengerparton, amit Lúdvérc Atyácskától kapott. Azt a népet pedig, amelyet akkor ott talált, a Választott Nép mind egy szálig elpusztította, a legöregebb agastyántól a legkisebb csecsemőig.  Ezután Ármány szívükben elbizakodottá, gőgössé és kapzsivá tette népét, hogy alkalmassá váljanak az Aranyos Szeglet megszerzésére.    Gonosz szándékát azonban észrevette Nap Kagán és hitvese Délibáb, aki igen megsajnálta az embereket, s attól félt, hogy Atyácska dühében az összes embert elpusztítja. Ezért, mint szabíriából származó nő leszállt az alsó világba, s megszülte fiát, a Turult, a Világ Világosságát, hogy a Választott Népet megszabadítsa Lúdvérc hatalmától. Turul pedig a jóságra kezdte tanítani azt a népet, s követői támadtak közöttük, akik hittek őbenne. De tanítványául szegődött Júdás képében Kalamóna is, aki elárulta őt, s a Fény Fiát megölték, a rómaiak szokása szerint. A Turul tanítványai azonban, élükön Bertalannal tovább hirdették az igazságot a Választott Nép körében. Lúdvérc akkor dühében, attól félve, hogy munkálkodását lerombolják, újra ellenük küldte a Sár Kánt Saul képében, ki sokakat megölt a Turul követői közül, ám mikor rájött, hogy így sem győzheti le a Fény Fiát, Saulból Pállá változott, üldözőből üldözötté lett, az élükre állt, s Ármány tanítását keverte a Turul tanításába, hogy az embereket megtévessze. Így váltak a szegények gazdagokká, aztán az üldözöttek üldözőkké, hatalmasokká azok, akiknek előbb semmijük sem volt. Saul tanítása pedig elterjedt az egész föld kerekén, és megtévesztette az embereket, akik elhitték, hogy ez az egyedüli igaz tanítás, mert Saul, a Sár Kán mindig a Turulra hivatkozott, akit pedig ő maga sohasem látott, sohasem hallott. Amikor pedig a Turul születése után háromszázkilencven esztendővel a rómaiak ura elrendelte, hogy mindenkinek Saul tanítását kell követnie, a szkíták vezére Csörsz, aki akkor az Aranyos Szegletben lakott elkészítette a Szent Koronát, a Törvényt, amelyben a Világ Világossága lakozik, hogy megőrizze az Igaz Tanítást és az Aranyos Szegletet. Ennek a kagánnak az ivadéka volt Bars Úr, kit sorsa a Nyugati Tenger szigetére vetett, kinek szívét megmérgezte Saul tanítása, s aki a Vörös Sár Kán zászlaja alatt vitézeivel sokáig kerestette a szent ereklyét, amelyben a Világ Világossága lakozik, s amit ő Grálnak nevezett. Az azonban akkor már Etele, a hun kagán birtokában volt. Amikor pedig a Rómában lakó Szilveszter birtokába került, az, és Ottó, a császár megrongálták,  hogy elveszítse erejét, mivel rájöttek, hogy kinek szívét megrontotta Ármány, az használni nem tudja, és így adták át Vajknak. Azért pedig, hogy az Igazság soha ki ne derüljön, hogy a Szent Koronát, amely a Törvény az Aranyos Szeglet fölött, soha helyre állítani ne lehessen, valódi hatalmát vissza ne kapja, az ősi könyveket Gellért püspök akaratából mind elégették, ami akkor a magyarok birtokában volt. A mai Szent Korona tehát nem más, mint a Grál roncsa, ámbár még mindig nagyobb ereje van, hogysem azt halandó ember gondolhatná.

A HUNOK KÖNYVE

 A Turul születésétől számított 373. évben a Szkítiában lakó hunok megsokasodtak, egybegyűltek és vezéreket jelöltek ki maguk közül. A Szemény nemzetség béli Csele három fiát: Bélát (kagán), Kevét (kündü) és Kadicsát (tudun).Az Érd nemzetség béli Bendegúz három fiát: Mundzsukot (jugurrus), Révát (gyula) és Budát (tárkán).

A Torda nemzetség béli Kadart, aki a hunok bírája (horka) lett. 373-ban tehát az Etel folyón átkelve a vezérek egy lélekkel, egy elhatározással kivonultak Szkítiából, és először a besenyők (bolgárok) és a fehér kunok, (kipcsakok) majd a szuszdaliak, a ruténok és a fekete kunok (úzok) földjére nyomultak be seregeikkel. Innen továbbvonulva jutottak el egészen a Tiszáig, ahol akkor a szarmata-szkíták népe élt, s miután körülnéztek ezen a vidéken, az egész közösség egyhangúlag úgy határozott, hogy nem vonulnak tovább feleségeikkel és állataikkal.

Abban az időben Pannóniát a longobárd nemzetiségű Macrinus tetrarcha kormányozta, aki hadviselésben jártas férfiú volt. Amikor meghallotta, hogy a hunok megtelepedtek a Tiszánál, és napról napra pusztítják országát, nem mert országa fiaival rájuk támadni, hanem úgy határozott, hogy elküldi követeit a rómaiakhoz, és tőlük kér segítséget a hunok ellen. A rómaiak pedig akkor az alaman származású Veronai Detrét (Nagy Theodorik, nyugati gót király) tették meg önként vezérükké. Őt kérték, hogy vigyen Macrinusnak segítséget. Ez készségesen beleegyezett, s el is indult itáliai, germán és vegyes nyugati népekből álló seregével.

Elérkezett Százhalomig, ahol Potentciana városánál a longobárdok is összegyűltek, hogy tanácskozzanak Macrinusszal: sátraikban, szálláshelyükön, a Dunán átkelve, vagy más alkalmas helyen kell-e megtámadniuk a hunokat. Míg Detre és Macrinus ekképpen tanácskoztak, a hunok az éj csöndjében Sicambriánál tömlőkön átkeltek a Dunán és kegyetlenül leöldösték a rómaiak seregét, amely a mezőn táborozott, mivel Potenciana városa nem tudta őket befogadni.

Ez a támadás oly igen felingerelte Detrét, hogy harcba vonult a hunok ellen Tárnokvölgy mezejére, s az ütközetben legyőzte a hunokat népének veszedelmes, nagy romlása árán. A hunok közül életben maradottak a Tiszántúlra menekültek. Ebben a csatában esett el a Szemény nemzetség béli Keve kündü. Detre látván serege nagy veszteségeit, az ütközet utáni napon Macrinusszal együtt továbbvonult Tulna városa felé, amely akkor latin város volt és Pannóniához tartozott. Tulna városa Ausztriában van, háromnapi járásra Bécs városától.

Amikor megtudták a hunok, hogy ellenségeik elvonultak, visszamentek a csatatérre, és szkíta szokás szerint illendően eltemették a halottaikat. Keve kündü holttestét az országút mellett temették el, ahol egy kőszobrot is emeltek, majd azt a helyet Keveházának nevezték el, s így nevezik mind a mai napig.

A hunok tehát, kitapasztalván a csatában a rómaiak bátorságát és katonai fölszerelését, újra összeszedték seregüket és Tulna városa felé nyomultak, ahol összegyűltek ellenségeik.

Detre és Macrinus állítólag Cezumaurnál szállt szembe velük. A csatában elesett Macrinus, Detrét homlokán sebezte meg egy nyíl, a rómaiak egész serege odaveszett, illetve megfutott. De a hunok közül is sokan odavesztek. Meghalt Csele másik két fia Béla és Kadicsa is. Holttestüket elvitték onnan, és az említett szobornál temették el a többi hunnal együtt. A Turul születésétől számított 434., a hunok bejövetelét követő 59. évben a hunok egyetértő akarattal Mundzsuk fiát, Etelét emelték kagánná maguk fölé és a rómaiak szokása szerint megkoronázták. Ő pedig nagybátyját, Budát rendelte fejedelemmé és bíróvá a Tiszától a Donig.

Etele, az Érd nemzetség béli Mundzsuk fia, sötét bőrű, haragos szemű, büszke járású, széles mellű volt és hosszú szakállt viselt. Megvetendőnek találta, hogy ládában tartsa a pénzét. Mértékletes volt a merészségben, nagyon ravasz és körültekintő a harcban, testalkatához mérten eléggé erősnek tartották, elhatározásában bátor volt, fegyverét fényesen, sátrát és ruházatát tisztán tartotta. Az idegen népek szerették őt, mert bőkezű és barátságos volt, övéi viszont szigorú természete miatt csodamód féltek tőle.

Szállását a Tisza mentén tartotta, ott állt szépséges palotája, ahol egy alkalommal egy pásztorfiú járult elébe, kezében csodálatos mívű kardot tartva. Elmondta, hogy a kardot legeltetés közben a földből kiállva találta, s az megsebezte egyik üszője lábát. A táltosok megvizsgálták a szablyát, s megállapították, hogy az nem más, mint Hadak Urának kardja. Etele égi jelet vélt felfedezni a dologban, s attól a naptól kezdve mindig az oldalán viselte a kardot, megemlékezvén Szépmező Szárnyának ígéretéről.

Etele kagán címere, amit a pajzsán szokott viselni, a koronás Turul volt, kerecsen képében. Ezt a jelvényt viselték a magyarok a közös seregben mindig, míg magukat a közösség által irányították, egészen Taksony fia Gyejcsa fejedelem idejéig. Egy napon Etele kagán népes gyűlést hívott egybe, amelyen elhatározták, hogy vonuljon személyesen a nyugati területekre, ahol nagy dicsőséget szerezhet magának. Megfogadván vezérei tanácsát, Etele nyomban nagy hadjáratot hirdetett. Sok föld és sok város elfoglalása és lerombolása után Catalaunum városa mellett találkozott Aetius római patrícius hatalmas seregével. Ez az Aetius gyermekkorában Etele udvarában nevelkedett, s igencsak ismerte a hunok fegyverzetét és hadi szokásait. A két sereg között hajnaltól éjszakáig folyt a csata azon a mezőn, amelyet Bewindének hívnak. A két sereg között csak egy oly kicsiny patak csordogált, hogy ha valaki egy hajszálat dobott volna bele, azt is alig tudta volna a csekély sodrás lejjebb vinni. Miután azonban megütköztek, az emberek és állatok vérétől állítólag oly annyira megáradt, hogy még egy kocsist szekerestül meg fegyveres katonákat is elnyelt, az áradat mértéktelen pusztítást vitt végbe mindkét seregben. Az a csata, amely a Bewinde mezőn Catalaunumnál zajlott le a nyugat királyai és Etele között, borzalmasabb volt a világ valamennyi ütközeténél, amelyet egy napon, egy helyen vívtak, s ennél nagyobbra a régiek sem emlékeznek. Ebben a csatában a gótok legnagyobb királya, Theodorik (Veronai Detre) is elesett. Mikor a többi király ennek halálát megtudta, a futásban keresett menedéket. Ettől a naptól kezdve a hunok és Etele kagán szívükben dölyfössé váltak és félelem kerítette hatalmába a földkerekséget.

Etele néhány napig a csatatéren időzött, majd győzelmesen elvonult és seregével elfoglalta Tolosa városát, lerombolta a gallok fővárosát, feldúlta a frankok országát és Flandriát, Thüringiát. Győzedelmes hadjáratáról hazatérve népét nagy szomorúságban találta, mert meghalt nagybátyja Buda, kit fejedelemmé és bíróvá rendelt a hunok fölé, s kit a nép igen tisztelt és szeretett, mert a megvilágosult bölcsnek tartott. Meggyászolván atyjának öccsét, nagy tisztességgel temettette azt el, hármas koporsóba, annak a helynek közelében, mely a hunok ivadékainak, a székelyeknek az udvar helye, amit a mai napig birtokolnak, és Buda várának neveznek. Miután Etele kagán öt évig pihent, kivonult seregével Pannóniából. Áthaladt Karinthián, Stirián és Dalmácián, Salona és Spaletum városoknál elérte az Adriai-tengert. Ezt a két várost felperzselte. Innen elindulván a tenger mellett lerombolta Tragura, Sardona, Sibinicum, Iadra, Nona, Scenia, Parencia, Pola, Caputstria, Terrestrina városokat és sok más városkát a hegyek között. Végül elérkezett Aquilegiába. Mikor látta milyen nagy, elámult és úgy gondolta, szégyenére válik, ha nem ostromolja meg ezt a várost. Főként azért, mert Pannóniából igen sok lázadó longobárd menekült ide. Követek útján kérte vissza ezeket a polgároktól, s mikor ők megtagadták a kiadásukat, különféle hadigépekkel ostromolni kezdte a várost. Sehogyan sem tudta azonban bevenni, de másfél évig körülzárva tartotta. Mígnem seregében pestisjárvány tört ki. Akkor úgy gondolta, hogy ha eleven katonái nem tudják elfoglalni a várost, akkor majd a holtak elfoglalják. Elrendelte hát, hogy az ostromgépek a betegségben meghaltakat lőjék be a városba. Mikor pedig a városban is felütötte fejét a járvány a polgárok félelmükben elmenekültek, s meg sem álltak egy szigetig, amit Realtnak neveztek, s ott a mai napig áll az a város, amit Velencének hívnak, s az elmenekültek alapítottak. Aquilegia városának és Concordiának elpusztítása után végül Forum Iuliiban Civitast is elpusztította. Ezután benyomult a longobárd őrgrófságba, és uralma alá hajtotta Tervisiumot, Páduát, Veronát, Brixát, Cremonát, Mantuát, Pergamumot, Mediolánumot, Ferrariát és a vidék több más városát. Amikor azután Ravenna városához érkezett, annak ariánus főpapja a hunokat a városba beeresztette, akik aztán a római vallás hívei közül sokezret megöltek. Eme püspök arra biztatta Etelét, hogy ölje meg III. Valentinianus császárt, aki szintén a városban volt. Etele parancsára a hunok megkeresték a bujkáló császárt, ki életéért cserébe a húgát, Honoriát ígérte Etelének asszonyul. Ekkor jelent meg Leó pápa is Ravenna falai alatt, sok pappal és kersztekkel, hogy a császár és a rómaiak életéért könyörögjön.A pápa és Etele a mezőn, lóhátról tárgyaltak egymással. Etele meghallgatta a rómaiak ígéreteit, és bár terhesnek találta kérésüket, mégis teljesítette azt, mert megijedt egy látomástól. Amikor ugyanis a kagán felemelte a tekintetét, feje fölött a levegőben Hadak Urát pillantotta meg, aki így szólott hozzá:

-Nem azért készítettem a kardot, hogy uralkodj a világ fölött, hanem, hogy megvédelmezd az Aranyos Szegletet!

-Ezért Etele békében elbocsátotta a pápát, és bevonult Ravennába. Itt elfogatta az ariánus főpapot követőivel együtt. Kicsikart tőle és cinkosaitól hatvanezer aranymárkát, majd megölette. Ezután megfordította lovát és hazatért Pannóniába a császár húgával, az isteni szépségű Honoriával. A vele való szeretkezésben álltólag épp úgy túllépte a mértéket, ahogyan ez szokása volt az ivásban is. Egy alkalommal, a császárlánnyal való közösülés és vágyának kielégítése után eleredt az orra vére, és mert hanyatt fekve aludt, a száján át a torkába folyt a vér, ott megalvadt és légzését megakadályozva Etele halálát okozta. Az álmából felriadt Honoria, mikor urát rázogatta és az nem mozdult, érezvén, hogy a teste már kihűlt, nagy jajgatva odahívta a kagán ajtónállóit és megmutatta nekik, hogy urát utolérte minden halandó közös sorsa. Halálának hírére az egész világ megdöbbent, ellenségei sem tudták, gyászolják-e vagy örvendezzenek. Féltek sok fiától, akik valósággal néppé sokasodtak. Azt hitték, hogy apja halála után valamelyik fia fog uralkodni. Ám az alaman fejedelmek, kik eddig Etelétől félvén hűséggel szolgálták a hunokat, ravaszkodással különböző pártokra szakították az egységes hun népet. Úgyannyira, hogy némelyek Bélát, Etele öccsét akarták kagánnak, mások Aladárt, akit Krimhilda, a gepida királylány szült Etelének. A hunok bölcsebbik része Bélához húzott, Az idegen népek kisszámú hunnal Aladárhoz, aki atyja akaratából a gepidák fejedelme is volt. Így mindketten uralomra léptek. Miközben egymás fölé akartak kerekedni, a két kagán között olyan ádáz és erős küzdelem zajlott le, hogy tizenöt napon keresztül egyfolytában germán vértől áradt a Duna. Ez az a csata, a Neado folyó mellett, amelyet a hunok máig is Krimhilda csatájaként emlegetnek. Ezekben a csatákban a győzelem mindig Béláé és a hunoké volt. Később azonban az egyik hun fejedelem árulása vereséget hozott Bélára. Mindez 455-ben történt. A vereséget követően Béla és az őt követő hunok visszatértek Szkítiába. Béla fia volt Levente, akinek lányát, Emesét Ügyek vette nőül. Ügyek fia pedig Álmos vezér volt. A hunok maradékai Csiglamezejére vonultak vissza. Etelének Honoriától született fia, Csaba lett a vezérük, s magukat ezek után székelyeknek nevezték, s nevezik a mai napig. Honoria megőrizte Hadak Urának kardját, és amikor felserdült, Csabának adta, akinek székhelye a Körösök völgyében volt, a Sárrét mocsaraiban. Honoria, akit a hun-székelyek igen megszerettek és Ríkának neveztek, nagyon féltette fiát Aladár leszármazottaitól, ezért elhíresztelték, hogy Csaba Bizáncba ment, és nem is tért vissza onnan soha többé. Mivel pedig Csaba még gyermek volt, s győzelme után nem sokkal Aladár is meghalt, támadt egy vezér a morvák népéből, aki 465-ben elfoglalta a hunoktól Pannóniát. Ennek a vezérnek az ivadéka volt Szvatopluk, aki a bajor Arnulffal sokat harcolt a mondott vidékért. Etele koronáját pedig Aladár kaparintotta meg, és az ő fia, Odoaker vitte Rómába. Ott őrizték addig, amíg Gyejcsa fia vissza nem követelte II. Szilveszter pápától. 

A MAGYAROK KÖNYVE

    Etele kagán halála után a 104. esztendőben a Szkítiában élő magyar törzsek fejedelmei Álmost, a Turul nemzetség béli Ügyek fiát választották vezérükké, aki a Megyer törzs ura volt. Álmost pedig azért nevezték így, mert őbenne Hunor és Magor vére ismét egyesült, mivel anyja Emese Leventének, Szkítia kagánjának leánya volt, akinek apja Béla, Etele kagán öccse, aki Krimhilda csatája után jött vissza Szkítiába. Ő hagyta örökül ivadékainak, hogy Etele földjére visszatérjenek, az Aranyos Szegletet megőrizzék, idegen nép kezére jutni ne hagyják. A fejedelmek tehát közös akarattal döntöttek úgy, hogy az ősi ígéretet beteljesítik. Vérüket egy edénybe csorgatva megesküdtek, hogy Álmost parancsolójukká választják, s népeikkel egyetemben hűséggel követik őt.

A vezérek pedig ezek voltak:

Álmos, a kagán, a szabír Megyer törzs ura.

Szabolcs, a tudun, a szabír Nyék törzs ura.

Vérbulcsu, a tárkán, az avar Kürt törzs ura.

Huba, a gyula, az avar Gyarmat törzs ura.

Kurszán, a kündü-baján, az avar Tarján törzs ura.

Örs, a jugurrus, a hun Jenő törzs ura.

Tétény, a horka, a hun Kér törzs ura.

Ond, a kagán-bek a kabar Keszi törzs ura.

   Esküjük után Álmos az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlan sokaságával kijött Szkítia földjéről nyugat felé. Midőn Kijev városán keresztülmentek, nem csekély számú lovassal, sok fegyveressel ellenük jött az úzok hét vezére. Álmos fejedelem csatarendbe szedte a seregét, de ekkor a fekete kunoktól követek jöttek, és önként meghódoltak Álmos fejedelemnek, ezekkel a szavakkal: -A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.- Amit szóval mondtak, esküjükkel is megerősítették. Nekik Álmos fejedelem ugyanilyen módon hittel meg esküvel kötelezte el magát. Akkor ez a hét kun vezér - akiknek neve: Ed, Edömén, Őd, Böngér, Ócsád, Vajta és Ketel - feleségestül, gyermekestül meg ezen kívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni.  Ők is hallották Álmos vezér kémeitől, hogy a Havason túl fekvő Pannónia földje szerfölött jó, és rajta igen nevezetes vizek ömlenek egybe. Ez a föld előbb Etele kagán földje volt. Az ő halála után a longobárdok akaratából Pannóniát a morvák foglalták el a Dunáig, akiknek a fejedelme Szvatopluk volt. Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el a görögök segítségével a bolgárok kánja, Salán vezér őse foglalta el. A Szamos-Maros közét a besenyők egyik népe lakta, akiknek fejedelme Marót unokája Mén-Marót volt. Akkor a fejedelmek és a kun vezérek népükkel egyetemben útra keltek Pannónia földjére. Átvonultak a besenyők és a fehér kunok országán. A havasokon három hónap alatt keltek át, s az említett népek akarata ellenére érkeztek Erdély határára. Itt hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk őrzésére, s egy ideig itt maradtak. Mindez a Turul születésétől számított 567-ben volt.  Erdélyben tehát megpihentek, tanácsot tartottak és Kend fiát Kusidot követül küldték, hogy menjen és tekintse meg az egész földet. Midőn Kusid a Tisza mellékére ereszkedett a helyet gyönyörűségesnek, a földet jónak és termékenynek, a folyók vizét és rétjeit kitűnőnek találta, s megtetszett neki. Azután a tartomány Mén-Marót nevű fejedelméhez ment, aki itt uralkodott. Köszöntötte őt övéi nevében, és előadta az okot, amiért jött. Mén-Marót nagyon megörült, mert azt gondolta, hogy telepesek, s azért jönnek, hogy a földet műveljék.   Kusid pedig megtöltvén kulacsát a Tisza vizéből, megrakván tömlőjét perjefűvel, és mutatót véve a földből visszatért övéihez. A kulacs vizet, a földet és füvet megmutatta nekik. Álmos pedig övéitől körülvéve megtöltötte kürtjét a Tisza vizével és az Öreg Ős Ten kegyelmét kérte, hogy Arany Atyánk azt a földet engedje nekik örökre.   Azután visszaküldték Kusidot Mén-Maróthoz, és földjéért egy nagy lovat küldtek néki, aranyos nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttára a kazárok fejedelme nagyon megörült, Kusid pedig azt kérte tőle, hogy cserébe füvet, vizet, földet adjon. Mén-Marót erre elmosolyodva mondta:

 -Vigyetek, amennyit akartok ezért az ajándékért!- 

   Kusid után újabb követet küldött Álmos ezzel az üzenettel: -Álmos és övéi azt mondják néked, hogy azon a földön, amelyet megvettek, ne maradj tovább semmiképpen, mivel a földedet lovon, füvedet féken, vizedet nyergen megvették, és te kapzsiságod miatt mindezt nekik engedted!- Midőn a fejedelemnek elmondták az üzenetet, így szólt: -Azt a lovat üssék agyon, a féket dobják a rétbe, a nyerget pedig a Tisza vizébe.- Mire a követ azt mondta: -S az én uramnak mi kára lesz belőle? Ha a lovat agyonütöd, az ő kutyájának adsz eledelt, ha az aranyos féket a fűbe dobatod, kaszáláskor az ő emberei lelik meg, ha az aranyos nyerget a Tiszába vetteted, az ő halászai vonják ki a partra, s azok viszik haza. Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!-   Mén-Marót ezt halván gyorsan hadat gyűjtött, szövetséget kötött Salán vezérrel, s a magyarok ellen indult. Azok eközben a Tisza mellé értek, s egy gyönyörűséges mezőn hajnal hasadtával harcra keltek. A Hadak Ura pedig a magyarokkal volt, Mén-Marót és Salán futásnak eredt, Pannóniába akarván menekülni Szvatopluk védelmébe. A magyarok pedig a Dunáig űzték őket, ott aztán ijedtükben a Dunába vetették magukat, és annak sebes vizébe fulladtak kíséretükkel egyetemben.    A magyarok győzelmének és jövetelének hírére a székelyek követet küldtek Álmoshoz.

 Álmos pedig Szarvas halomnál találkozott Csabával, aki már nagyon öreg ember volt, s Hadak Urának kardját átadta Álmos fiának Árpádnak, majd, mint Etele fia, hun kagáni hatalmát is reá ruházta. Álmos pedig megesküdött, hogy a hunok maradékainak szabadságát a magyarok utolsó nemzedékükig megőrzik, és tiszteletben tartják, mivel Etele halála után ők itt maradtak az Aranyos Szeglet őrizőiül. Álmos ez után Magor halmán, önvérén vette meg Etele örökét Csabától. Egyesek szerint a magyarok megölték, mert nem mehetett be Pannóniába, de ezt csak azért mondják, mert tudják, hogy az Aranyos Szegletet Hadak Ura Szépmező Szárnya ivadékainak ígérte, s a zsidók Mózese sem mehetett be az Ígéret Földjére.

  Majd Árpád vezetésével mindannyian ahhoz a mocsárhoz vonultak, amit Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsén-erdő mellett. Azon a helyen a vezérek Árpádot Ond javaslatára a kabarok szokása szerint pajzsra emelve fejedelmükké választották, miként arra Szkítiában a vérszerződésben esküt tettek, majd elrendezték az ország szokástörvényeit, hogy miképpen szolgáljanak a fejedelemnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő vétekért. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, Szerinek nevezték, mert ott ejtették szerét az ország dolgainak, s a magyarok nyelvén a törvényt szernek mondják. Arnulf a németek királya pedig a magyarok nagy győzelmeit hallván követeket küldött Árpád fejedelemhez, békét, barátságot és szövetséget ajánlva a longobárdok királya Berengár ellen, akinek akaratából akkor Szvatopluk, a morva, Pannóniát bírta. Árpád fejedelem pedig kegyesen fogadta a követeket, ősi szokás szerint szövetséget kötött Arnulffal és erős sereget küldött Itáliába Vérbulcsu vezetésével. Vérbulcsu pedig seregével feldúlta Milánót, Páviát és más egyéb városokat, majd gazdag zsákmányt szedve elhatározta, hogy hazatér Árpád vezérhez. A sok rab miatt azonban a magyarok csak lassan haladhattak, Berengár király pedig csapatait összegyűjtvén a Brenta folyónál utolérte őket. Akkor a fent mondott vezér követet küldött Berengárhoz, arra kérvén őt, hogy engedje a magyarokat békében távozni. Cserében megígérte, hogy lemondanak minden zsákmányukról, elengedik foglyaikat, odaadják minden felszerelésüket, lovaikat is, csupán egyet tartva meg közülük, hogy azon haza mehessenek, s esküvel fogadják, hogy többé nem törnek Itáliára. Berengár azonban, bízva serege nagy erejében, dölyfösen elutasította a kérésüket. A magyarok erre hadrendbe álltak, s három felől oly hirtelenséggel és kegyetlenséggel támadtak a longobárdokra, s oly irtózatos pusztítást vittek végbe közöttük, hogy maga Berengár is alig menekülhetett a csatából, s vitézei fogytával tűrnie kellett, hogy a magyarok nem hogy elvonuljanak királyságából, hanem még elpusztítsák Vercelli, Reggio, Modena és Bologna városokat is, s csak ezután térjenek meg az Aranyos Szegletbe.

A hazatérők Pannóniában a Balaton partján megpihentek. Amikor ezt a morva Szvatopluk megtudta, követei útján felszólította őket, hogy hagyják el tartományát. Ez a Szvatopluk arra gondolt, hogy mivel a bajor Arnulf, kivel e tartomány birtoklásáért már korábban több háborút viselt, meghalt, Pannóniát zavartalanul birtokolhatja, és a magyarok nem merik őt megtámadni.

Árpád azonban Kurszánt küldte Szvatopluk ellen, akit Vérbulcsu is megtámadott seregével. Hiába kért most segítséget a morva vezér a bajorok gyermek királyától, csupán annyit ért el, hogy a magyarok a németek tartományait is végigdúlták olyannyira, hogy Pannóniában, Morvaországban és Bajorországban az Enns folyóig alig maradt élő keresztény. A harcokban maga Szvatopluk is meghalt, Etele öröksége, az Aranyos Szeglet pedig mindenestől Árpád vezér és a magyarok uralma alá került. A bajorok pedig, négy esztendő múlva, békekötés ürügyén lakomára hívták Kurszánt, a kündü-bajánt, s orvul megölték. Kurszán halálának nagyon megörültek, mivel úgy gondolták, hogy ő volt a magyarok királya. Ezen felbátorodva hatalmas sereggel betörtek Pannóniába, s a Duna mentén haladva egészen Pozsonyig jutottak. Ott azonban a magyarok elébük vonultak, s irtóztató pusztítást vittek végbe közöttük, megbosszulván Kurszán halálát is, olyannyira, hogy örülhetett az, aki közülük viszontláthatta Bajorországot. A csatában a magyarok megölték Liutpold herceget, Theotmár érseket, három apátot, két püspököt és még tizenkilenc grófot, a sok ezer bajor vitézen kívül, kik meg nem állhattak a magyarok vitézsége előtt. Ugyanebben az évben meghalt Álmos fia Árpád is. Álmos, Emese fia volt, akinek apja Levente. Levente apja Béla, Etele testvére. Az ő apjuk Mundzsuk volt, Bendegúz fia, Buda testvére.

Árpád fiai pedig voltak: Tarhos, Üllő, Jutas és Zolta.

Tarhos fia Tevel, Tevel fia Tormas, Tormas fia Tar, Tar fia Csolt, Csolt fia Vata, Vata fia pedig János.

Üllő fia volt Ezelő.

Jutas fia volt Fajsz és Tas. Fajsz fia volt Súr és Tas fia volt Lehel.

Zolta fia volt Taksony, Taksony fia volt Gyejcsa és Koppány.

Gyejcsa fia volt Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapta. István fia volt Ottó és Henrik.

Koppány fia volt Vazul, Vazul fiai voltak Levente, András és Béla. Árpád vezért nagy tisztességgel temették el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Buda városába. Egyszersmind ott a székelyek megtérése után a Boldogasszony tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.

Árpád halála után atyja akaratából Zolta lett a fejdelem, s birtokolta Hadak Urának kardját. 

A HADAK KÖNYVE

 Miután az Aranyos Szegletet a magyarok birtokba vették, még igen sok hadjáratot vezettek a szomszédos népek ellen, mivel ekkoriban ezt a népet vitézségben és hadi jártasságban senki felül nem múlhatta. Az ifjak pedig igen vágytak a zsákmányra és a dicsőségre, hogy méltóak legyenek atyáik híréhez-nevéhez.A mondott ifjak tehát Zolta fejdelem engedelmével, Árpád halála után egy esztendővel Szászországra és Thüringiára törtek. A velük szembeszálló Burghard thüringiai őrgrófot csatában megölték, majd gazdag zsákmányt szedve megtértek hazájukba.A következő esztendőben feldúlták a svábok és a bajorok földjét, Freising városát felperzselték, és sok keresztény vérét kiontották.A következő esztendőben a puszta sólymai ismét beszáguldották a németek földjét. Legyőzték Augsburgnál Lajost, a németek királyát, legyőzték hazájában a frankok hercegét, s hazatérőben irtózatos vereséget mértek a bajorokra.A következő esztendőben a Rajnán átkelve a burgundok országát prédálták, és tértek meg onnan gazdag zsákmánnyal.

Zolta fejedelemségének ötödik évében Konrád lett a németek királya, de a magyarok előtt ő sem állhatott meg. Frankföldről és Thüringiából sok fogollyal és kincsekkel megrakodva tértek meg, miután Konrád hadait csúfosan megfutamították.

A következő évben Bajorországra, Svábföldre és Burgundiára törtek.

Két esztendő múltán Svábföldre, Frankföldre, Thüringiába, Szászországba és Vesztfáliába vezetett a félelmetes seregek útja. Fuldát megostromolták, Brémát felégették, lakosait kardélre hányták, vagy nyilaikkal ölték meg.

Zolta fejedelemségének tizenharmadik évében Bázelt emésztették el gyújtó nyilaikkal, majd Lotaringiát dúlták fel.

A következő esztendőben a szász király, Henrik seregét győzték le, és Itáliát is megrabolták. A világ népei pedig félelemmel eltelt szívvel és rettegve emlegették a magyarok nevét, mert ilyen borzasztó hadak nem dúlták a földkerekséget Etele halála óta.

Zolta fejedelemségének tizennegyedik évében Berengár longobárd király hívta segítségül a magyarokat, fellázadt alattvalói ellen. A magyar sereget Bogát és Tarhos vezette, kiknek már neve hallatán megfagyott a vér ellenségeik szívében.

Két év múltán Szalárd vezetésével felgyújtották Páviát, majd a legvégső tenger partjáig nyargaltak. Ugyanebben az évben egy másik sereg Szászországot dúlta, és Henrik a szászok ura, tudván, hogy le nem győzheti őket, kilenc évre békét kötött velük, és esküvel fogadta, hogy kilenc éven át, mérhetetlen sok aranyat küld nékik ajándékul, ha elkerülik országát.

A következő évben Lotaringiát és Burgundiát pusztították. Arnulf, a bajorok hercege, a szász Henrik példáján okulva, megvásárolta népe számára a békét.

630-ban meghalt Zolta, kinek fia Taksony még kisded gyermek volt apja halálakor. Ezért háború tört ki a magyarok között, mert Fajsz, ki szintén Árpád unokája volt, hatalomra tört Taksony ellenében, és elérte, hogy a vezérek Árpád és Zolta akarata ellenére őt emeljék pajzsra Szeri mezején.

Fajsz fejedelemségének negyedik évében pedig a magyarok Itáliát dúlták és rabolták a gazdag zsákmány reményében, s felgyújtották Piacenza városát is.

Két esztendő múltával Fajsz akaratából sereggel mentek Szászországra, mert Henrik az esküvel fogadott adót meg nem küldte. A ravasz szász ugyanis arra használta a béke éveit, hogy seregét és várait megerősítse, s most elérkezettnek látta az időt arra, hogy a magyarokkal leszámoljon. Azok pedig sok foglyot és gazdag zsákmányt szedve vonultak Merseburg városáig, ahol szembe találták magukat a szász Henrik erős hadával. Megértvén, hogy nem győzhetnek, a magyarok harc nélkül fordultak vissza gyors lovaikon, még foglyaikat és zsákmányukat is odahagyva. Henrik pedig nem örült a győzelemnek, mert a magyarok közül alig néhányat sikerült a szászoknak megölniük.A következő esztendőben a magyarok a besenyőkkel szövetségben Bizáncra törtek. A görögök császára pedig, ki eddig békességben élt a magyaroktól, igen megijedt és kilenc évre megvásárolta a békét birodalma és népe számára.

Ezért a következő évben a magyarok Burgundiát és Itáliát dúlták végig, nagy riadalmat keltve a lakosokban, pusztulást és vészt hozva a keresztényekre.

A következő évben Svábföld, Frankföld, Thüringia, Szászország, Lotharingia, Párizs, Dijon, Capua városának lakossága emlegette félelemmel eltelt szívvel a magyarokat.

Fajsz fejedelemségének tizenötödik évében Bogát fia Bulcsú vezetésével törtek a magyarok Itáliára. Hugó király félvén tőlük megvásárolta a békét, ezért Bulcsú serege az Alpokon és a Pireneusokon átkelve a mórok földjére ment, majd gazdagon megrakodva zsákmánnyal innét visszafordult.

A következő évben Bizáncra törtek, de a bizánciak császára, Romanosz, követei útján sok aranyat ígérve megvásárolta a békét.

Fajsz fejedelemségének huszadik évében Zolta fia Taksony vezette seregét zsákmányért az itáliai Otrantóig.

A következő évben Fajsz fejedelem Tormast és Bulcsút küldte követségbe, Bizáncba Konstantinhoz, a görögök császárához, ki békét és szövetséget ajánlott a németek ellen a mondott követek útján Fajsznak, s térítő papokat küldött Magyarországra.

Négy esztendő múltán pedig a magyarok betörtek a bajorok földjére, és a németek seregét szétszórták, s nagy dicsőséggel és gazdag zsákmánnyal tértek meg hazájukba. 657-ben Bulcsú serege  Fajsz parancsára a Rajnán túl járt, megsarcolván Worms városát és porig égetvén Lobbes monostorát. Majd  Cambrai városát kezdte Bulcsú ostromoltatni, ám egy rokonának halála miatt a harccal felhagyott és hazatért vitézeivel.

A következő esztendőben Fajsz hatalmas sereget, egy töményt küldött a bajorok földjére. A sereg vezérévé Taksonyt tette, ki immár daliás ifjúvá serdült, s messze földön híres vitézzé vált. Vele ment a tapasztalt Bulcsú, Tas fia Lehel, és Fajsz fia Súr is, és még megszámlálhatatlan kiváló harcos a magyarok közül. A sereg pedig Augsburg várát kezdte ostromolni, melyet Udalrik püspök védett, ki a magyarok közeledésének hírére segítséget kért Ottó királytól. Mikor pedig Ottó megérkezett seregével a Lech folyóhoz Taksony titokban megegyezett vele, mert vissza akarta szerezni a fejedelmi címet nagybátyjától Fajsztól, ki azt gyermekkorában, apja Zolta halála után elragadta tőle. Ezért másnap, mikor a haditerv szerint Bulcsú, Lehel és Súr csapatai hátba támadták a németeket, és teljesen szétzilálták a hadrendjüket, Taksony, aki a fősereget vezette, nem támadta meg Ottót, hanem társait magukra hagyva Augsburg falai alatt, a Lech gázlóján átkelve, hazatért Magyarországra. Ennek láttára pedig Lehel és Bulcsú futásban keresett menedéket. Hajóra szálltak, s a Dunán lefelé ereszkedtek, hogy Magyarországra meneküljenek. A regensburgi átkelőnél azonban a bajorok elfogták Bulcsút, Lehelt meg Súrt, és Ottó elé vezették, majd felakasztották őket, embereik közül pedig azokat, akik nem vesztek oda a csatában, szintén elfogták és megölték, úgy, hogy állítólag csak heten menekülhettek meg közülük, kiknek nyelvét hazatértük után Taksony kivágatta, hogy senkinek el ne mondhassák mi is történt velük. Őket nevezték a hét gyászmagyarnak, abban a hitben, hogy a németek bántak el ily rútul velük. A csatában meghalt Konrád herceg is, Ottó király veje, kit Lehel ölt meg egy nyíllövéssel, s nem kürtjével csapott agyon, mint azt sokan hiszik.

Amikor Augsburgból Taksony hazatért, megölette nagybátyját Fajszot, és így ő lett a fejedelem. Ily módon Ottó szövetségese volt, ezért seregeivel a bizánciakat támadta, kik előbb Fajsszal voltak baráti viszonyban.

Taksony fejedelemségének harmadik évében a magyarok egészen Konstantinápolyig nyomultak előre, s megszálltak falai alatt. Akkor egy hatalmas termetű görög jött ki, s egyszerre két magyart hívott viadalra. Ekkor a magyarok közül előlépett egy Botond nevű vitéz, ki, hogy erejét megmutassa, bárdjának egyetlen csapásával akkora rést ütött Bizánc kapujára, hogy azon egy ötéves gyermek kényelmesen kifért. Majd egymásra rontottak fegyvertelenül, s egyórai küzdelem után Botond a görögöt úgy földhöz teremtette, hogy annak karja törött, és fel nem tudott állni. A magyarok ezt követően végigdúlták Görögországot és Bulgáriát, honnét aranyat, gyöngyöt, drágakövet, számtalan foglyot és töménytelen lábasjószágot szedtek össze.

Négy esztendő múltával császárrá koronázták a bajor Ottót, ki ettől kezdve szoros barátságot ápolt a bizánciak császárával. Taksony pedig, megértvén, hogy a két császárt le nem győzheti, megtiltotta népének, hogy a szomszédos országokat dúlják, s ettől kezdve a keresztények békében éltek a magyarokkal.

Nyolc esztendő múltával jött be Szkítia földjéről népével Tonuz-Aba a besenyők kagánja, Örkénd apja, akitől a Tomaj nemzetség származik. Vele jött Billa, Baks, Hetény, Pélő, Szoláncsu és Jirkó. Ők voltak a besenyők hét vezére. Tonuz-Aba pedig a gyula rangot kapta Taksonytól, Taksony fia Gyejcsa pedig a besenyők kiskánja lett.675-ben meghalt Taksony, utóda fia Gyejcsa lett, akinek felesége Tonuz-Aba gyula leánya, Sarolt volt, aki Aladár véréből származott.

Gyejcsa pedig hűtlen lett ősei hitéhez, fiát, Vajkot kereszténynek nevelte, s mind több idegen lovagot, meg papokat és szerzeteseket hívott az Aranyos Szegletbe. Üldözte azokat, ki hűek maradtak az ősi hithez, és kezéhez sok nemes magyar vére tapadt. Fia Vajk, kit a keresztények Istvánnak neveztek, folytatta az apja és nagyapja által kezdett dolgokat, mert mindenben a nyugat és a kelet keresztény uralkodóihoz akart hasonlítani. Megölette nagybátyját, Koppányt, majd annak fiát, Vazult is, mivel megvakíttatta, fülébe pedig forró ólmot öntetett. Elevenen temettette el nagyapját, a gyulát, a besenyők fejedelmét Tonuz-Abát és nagyanyját, mert azok nem akartak keresztényekké lenni. Csanád nevű vezérével orvul meggyilkoltatta Etele leszármazottját, Ajtonyt, a székelyek utolsó fejedelmét. Az Itáliából jött Gellért tanácsára elégettette rovással írt ősi könyveinket is. Így szerezte meg a hatalmat az Aranyos Szeglet felett. Szilveszter pápától visszaszerezte Etele koronáját, ezért a nép meghajolt előtte, mert tudták, hogy a Szent Korona a törvény, és Hadak Urának kardja a hatalom az Aranyos Szeglet felett.

Arany Atyánk azonban keményen megbüntette sok gonoszságáért, mivel elvette tőle fiait, és ezáltal magva szakadt. Öreg korára megtört, megbánta bűneit, azt, hogy gonosz tanácsadókra hallgatott, s a koronát, meg a magyarok népét Boldog Asszony anyánk, Délibáb védelmébe ajánlotta, kit a keresztények Szűz Máriának neveznek. Felesége a bajor Gizella, ki szívében mindig idegen maradt a magyarok népéhez, halála után Konrád császárhoz ment feleségül. Trónját pedig Vazul fiai szerezték meg Tarhos leszármazottja Vata segítségével, aki megölte Gellért püspököt.