| Jövő Emlékei : NIBIRU - a halálbolygó? Visszatér Marduk csillaga? |
NIBIRU - a halálbolygó? Visszatér Marduk csillaga?
Ilona 2007.06.14. 01:40
 Naprendszerünk belső térségei szabályos időszakonként katasztrofális kozmikus csapásokat szenvednek el. Ezek olykor olyan súlyosak is lehetnek, hogy bolygók térülnek le pályájukról, megváltozik keringési idejük, tengelyforgási sebességük vagy irányuk, netán szinte megsemmisül rajtuk az élet. A jelek szerint nincs már messze az az idő, amikor hasonlóan válságos korszak köszönhet ránk.
Anomáliák a Naprendszerben
A Merkúr bolygó rendkívüli módon hasonlít holdunkhoz. Talán egykor maga is egy hold volt.
Már a bolygók pályasíkjával is gond van. A legbelső bolygó, a Merkúr kivételével egyetlen egy bolygó sem kering a Nap egyenlítői síkjában. Lennie kell egyfajta „külső erőnek” amely eltéríti őket ebből a síkből.
A Merkúr különös bolygó. Tengelyforgása igen lassú, két merkúri év mindössze három merkúri napig tart. Felszíne ugyanolyan kettősséget mutat, mint a mi holdunk. Egyik oldala kráterekkel sűrűn felszaggatott, míg a másikon inkább a nagy medencék dominálnak. Ez a megoszlás arra utal, hogy egykoron egy nagyobb égitest holdja lehetett. De ha így volt, vajon hogyan került új pályájára?
A Vénusz nem kevésbé különös. Tengelyforgási iránya ellentétes a megszokottal. Ráadásul egy vénuszi nap hosszabb, mint egy vénuszi év. A felszíne nem kevéssé különös. Hatalmas felföldek találhatók rajta, valamint olyan gigantikus repedésvölgyek, amilyenek a kontinensek szétválásakor keletkeznek. Ilyen jellegű tektonikai tevékenységet csak egy nagytömegű hold jelenléte válthat ki. Kézenfekvő a következtetés: a Merkúr bolygó volt egykoron a Vénusz holdja. Igen jelentős „külső erőt” kell ahhoz feltételezni, amely ezt a bolygókettős eltépte egymástól.
A Vénusz egyik kontinense csaknem akkora, mint az Egyesült Államok.
A Földdel és a Marssal semmi gond, bár a Holdunk alacsony sűrűsége mindenképpen magyarázatra szorul. E kér bolygó tengelyforgási sebessége normális, tengelyhajlási szögük is, ennek köszönhetően mindkét égitest életet hordoz.
A Naptól távolodva a négy kőzetbolygót négy gázóriás követi, a kisbolygó öv választja el őket egymástól. A kisbolygó-övről feltételezik, hogy egykor szintén egy bolygó, a Pheaton, keringett itt, de aztán valamilyen „külső erő” miatt darabjaira hullott, s manapság már csak a roncsai figyelhetők meg. Elképzelhető, hogy a Pheaton is hordozott egykoron életet.
A Vénuszon pontosan olyan hasadékvölgyeket láthatunk, mint a Földön az óceánok alzatán, a kontinensek kéreglemezeinek határán.
A Jupiter és a Szaturnusz már a kezdetektől fogva ismert, szabad szemmel látható égitestek. Mindkettő körül keringenek „gyanús” holdak, melyek akár életet is hordozhatnak. Amikor a csillagászati mérések tökéletesedtek, kiderült, hogy Naprendszerünkben további hatalmas égitesteknek kell lenniük, hiszen mind a Jupiter, mind a Szaturnusz mozgásában a számítotthoz képest eltérések adódtak. Az Uránuszt tehát először „papíron” fedezték fel.
Az Uránuszt egykor hihetetlen erős kozmikus csapás érte. Forgástengelye szinte benne fekszik pályasíkjában, a bolygó majdhogynem „gurul” a pályáján. Ráadásul, tengelyforgási iránya, a Vénuszéhoz hasonlóan, fordított. Holdjai azonban pontosan egyenlítői síkjában keringenek, ezért adódik a feltételezés: holdrendszere a bolygó katasztrófája után születhetett. Talán ez is az oka annak, hogy nincs jelentős méretű kísérője. A számításokban mutatkozó eltéréseket a külső bolygók pályáinak megfigyeléséből nyert adataihoz képest, az Uránusz felfedezése sem oldotta fel, további külső nagybolygót kerestek tehát.
A Neptunuszt ismét csak „papíron” fedezték fel. A különös vele kapcsolatban az, hogy legnagyobb tömegű holdja az ellenkező irányban kering körülötte, mint a többi, melyek egyébként a megszokott nyugat-keleti mozgási irányt mutatják. A Neptunusz szokatlan viselkedésű holdja más szempontok miatt is figyelemre méltó: légkörrel rendelkezik, felszínén folyékony nitrogén tavak találhatók, és ezek a tavak akár élőlényeknek is otthont adhatnak. A furcsaság az, hogy vajon hogyan kerülhetett ilyen nagytömegű hold az előbb említett pályára úgy, hogy eközben a többi hold pályája mintsem változott.
Talán említeni sem kell, a Neptunusz pályájának pontos meghatározása sem tisztázta a helyzetet, a számításokban mutatkozó eltérések további nagybolygók létét tették szükségessé. A Plútó felfedezése nem tette egyszerűbbé e helyzetet, ellenkezőleg, tovább bonyolította. A Plútón túl további jelentős méretű égitestek tucatjait fedezték már fel (Kuiper-öv), de a gázóriások mozgásában mutatkozó eltéréseket sehogy sem sikerült megmagyarázni.
A távoli üstökösök pályáit már többen elemezték, számításokat végeztek külső nagybolygók feltételezett helyére vonatkozóan, azonban ezeket a számításokat nem követte a megjósolt távoli égitestek felfedezése. A „külső erő” azonban kétséget kizáróan létezik, a Naprendszer távoli térségeiben járó űrszondák pályája eltér az előre számítottól, igaz, csak parányi mértékben. Az eltérésekből azonban egyértelműen adódik a következtetés: valami van odakint!
Ciklikus fajpusztulások, lesz-e ismét „világvége”?
A fentebb említett „külső erő” nem véletlenszerűen, elszórtan ad hírt magáról, hanem ciklusosan. Kiderült, hogy a Mars és a Jupiter között húzódó kisbolygó-öv mellett egy további is található a Plútón túl. Emellett a jól ismert Oort-féle üstökös-felhő is folyamatos veszélyforrást jelent, amennyiben nagytömegű égitest közelíti meg az ott keringő objektumokat, és pályájukról letérítve a Naprendszer belső tere felé zúdítja őket.
A kráterekkel borított égitestek felszínét elemezve egyértelművé vált, a becsapódásos kráterek nem folyamatosan és alkalomszerűen keletkeztek, ellenkezőleg, voltak időszakok amikor nagyszámú kráter jött létre, míg hosszabb időszakokon át szinte egy sem.
Mindezek a megfigyelések csak úgy magyarázhatók, hogy valamilyen nagytömegű égitest rendszeresen megzavarta a kisbolygó öv, illetve az Oort-féle felhő égitesteinek mozgását. Ilyen szóba jöhető égitest lehet erősen elnyúlt ellipszis pályán keringő egy vagy több bolygó, barna törpe vagy vörös törpecsillag.
A Föld írott történelmét mindössze párezer évesre teszik, habár rendelkezünk a Pont d’Arc barlang múzeumában látható legalább 33.000 éves feliratos kőtáblával is, ilyesmiről nem igazán szeretnek a régészek beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy ha az emberiség írásos korában történik jelentős kozmikus katasztrófa, akkor a civilizáció túlnyomó többsége megsemmisül, egyszerűen nem maradnak fenn régészeti emlékek. Az emberi alkotások többsége így is, úgy is elporlad 5.000 évnyi időtávlatban, a nyomokat tehát nagyon nehéz felkutatni. A nehézségeket csak fokozza a Föld szüntelenül változó arculata, a jelentős erózió.
Hosszabb időtávlatokat kell tehát először megvizsgálni, földtörténeti korszakokat. A kérdés tehát úgy hangzik, hogy földtörténeti léptékben ki lehet-e mutatni a kozmikus katasztrófákban bármiféle ciklikusságot. A válasz természetesen: igen.
Mezopotámiai feljegyzések
Mielőtt a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumér-magyarok által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó, hanem barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el – márpedig a NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az égitest napközelben megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai (áradások, földrengések), erős mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös színe.
Nippurban talált pecséthenger. Földművesek figyelik az égen nappal is látható Nibirut.
A mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős fényességét, kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra (Zecharia Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több okból is kaphatta ezt a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha pedig az „istenek” is innen jöttek, akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a kereszt jel tehát így vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként.
Számos pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató ábrázolásokkal, feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve megfigyelésére első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a Merkúrral (A – pont). Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a közelítő égitest éppen harminc fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az előző pozíciójához képest ismét kb. harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri napközelpontját, ahol egykoron a születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C - pont).
A manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául azok a tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a 12. bolygó áthaladását Naprendszerünk belső terén.
Az égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte a napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos hosszú periódusú üstököshöz.
Berlini Múzeumban őrzött pecséthenger - a Naprendszer ábrázolásával.
Mezopotámiai és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12. bolygó keringési ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy nagy kör volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt „tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A három kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése nyilvánvalóan nem lehet puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok uralkodási ideje minden esetben tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés mindebből csakis az lehet, hogy a isteni királyok uralkodási ideje egyértelműen összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével.
Az ősi feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó feltűnését váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható, pontosan kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest megjelenésében sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak szerint esőzések, áradások és földrengések kísérik.
A következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt kinagyítjuk, megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot ábrázol, 11 égitesttől övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb objektumot láthatunk. Igen valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek Naprendszerünk nagyobb holdjait képviselik.
A törökországi Nimrud-tábla és az ábrázolt égitestek beazonosítása
Természetesen bizonyítást igényel az a kijelentés, hogy ez az ábrázolás valóban Naprendszerünket reprezentálja. Még ha a Napot és a Holdat belevesszük is, akkor is csak 11 égitestet kapunk (Nap, Merkur, Vénusz, Föld, Hold, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó). A sumér-magyarok azonban mindezt pontosan megmagyarázzák. Határozottan állítják, hogy a Naprendszer 11 bolygóból áll (beleértve a Holdat is), meggyőződéssel hangoztatják, hogy a manapság ismert nagybolygókon kívül van még egy tagja Naprendszerünknek, a 12. bolygó, a bibliai Nephilimek (Annunakik) otthona, a manapság Planet-X-ként hivatkozott égitest.
A különböző vallási tárgyú és csillagászati ábrázolások között rendszeresen visszatérő momentum visszatérésére és a nagy ciklusra vonatkozó információk. A Földpályát rendszeresen megközelítő égitest, a „találkozás”, az „elhaladás”, vagy a „kereszteződés” bolygójának jele a kereszt. A kettős kereszt (csillag – dingir) egyébként „isten” jelentéssel is bír.
Teljes cikk
(A cikkbeli 26 millió éves ciklus inkább a 26 000 éves nagy Napév lesz a tejútrendszerben. A Nibiru érkezését 30-50 évre tippeli - Nostradamus is írja: "a Nap nem lesz az égen csak második" - én az 50-et (vagy inkább 55-öt) gondolom esélyesebbnek. - szerk.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
