Nyolc esztendő telt el azóta, hogy 1995-ben Kanadában megjelent az Ökológiai lábnyomunk - A emberi hatás mérséklése a Földön című könyv. A művet Mathis Wackernagel és William E. Rees írta, két éve magyarul is olvasható a Föld Napja Alapítványnak köszönhetően. Nagyon fontos és súlyos problémákat vetnek fel a szerzők és nagy érdemük, hogy bevezették az ökológiai lábnyom fogalmát, amelyet az itthoni közönség - a szakmai köröket nem számítva - alig ismer.

A könyv szerzői abból az alapkérdésből indulnak ki, hogy élhetne-e a Föld egész lakossága azon a színvonalon, mint a leggazdagabb országok lakói. A válasz természetesen nem. Ennek elsősorban nem gazdasági oka van, hanem bolygónk kapacitásainak végessége szab gátat az emberi jólétnek.

Az ökológiai lábnyomnak az a lényege, hogy minden emberi tevékenységet és folyamatot a földterület egyenértékére számítanak át. Mivel ez elég bonyolult feladatnak bizonyult, ám modellként nagyszerűen szolgált, leegyszerűsítették a számítást. Ez valamivel kisebb adatokat szolgál a valóságosnál, de az arányokat jól érzékelteti. Az ökológiai lábnyom végül is az a föld- és vízterület, amire az emberiségnek és életszínvonalának fenntartásához szükség lenne. A lábnyom kiszámításánál olyan adatok adódnak, amelyek megmutatják, hogy egy ember vagy embercsoport szükségleteinek kielégítéséhez mekkora részét használja fel bolygónknak.

A kanadai szerzők által kidolgozott módszer segítségével jól számszerűsíthető, hogy életmódunk mekkora hatással bír a természetre. Hogy egy ország lakói átlagosan milyen méretű lábnyommal jellemezhetők, az leginkább lakosainak életszínvonalán mérhető le. Egy-egy ember ökológiai lábnyoma hat elemből áll össze. Az első az a terület, amelyen a táplálkozáshoz szükséges gabona megtermelhető, a második annak a legelőnek a nagysága, amely az általa elfogyasztott hús előállításához nélkülözhetetlen, a harmadik a fa és papír fogyasztásának megfelelő nagyságú erdőterület, a negyedik a hal, rák, stb. fogyasztásával arányos tenger, az ötödik a lakáshoz szükséges földterület, végül a hatodik annak az erdőterületnek a nagysága, amely az egyéni energiafogyasztással arányos mennyiségű szén-dioxid megkötéséhez szükséges.

A XX. század elején egy emberre 5-6 hektár átlagos termékenységű földterület jutott, 1995-re ez lecsökkent 1,5 hektárra. El lehet gondolkodni azon, hogy az észak-amerikai emberek ökológiai lábnyoma átlagosan 4,5 hektár volt a kilencvenes évek közepén. Eszerint ha mindenki úgy akarna élni a Földön, mint az amerikaiak, akkor még legalább két bolygóra lenne szükség. A könyv számításai alapján már régen túlléptük az eltartóképesség határát.

Egy WWF által kiadott jelentés arról beszél, hogy évente 20 százalékkal több természeti erőforrást élünk fel, mint amennyi képes lenne megújulni. Ha a jelenlegi népességnövekedés megmarad, és ehhez maradnak a környezetpusztító technológiák, akkor 2050 körülre Földünk természeti kapacitásainak 200 százalékát fogjuk felhasználni. Ez azt jelenti, hogy nem a természeti javak hozadékát, hanem magukat a természeti javakat használjuk fel (ez a helyzet már napjainkban is). Világviszonylatban tavaly egy földlakó ökológiai lábnyoma 2,3 hektár volt, ezzel szemben minden emberre csupán 1,9 hektár terület jut. Becslések szerint 2050-ben ez a földterület 1,3 hektárra fog csökkenni. Ennek következményeiről csak a legsötétebb tónusú szavakkal lehetne beszélni.

Magyarország ökológiai lábnyoma a számítások szerint 5 hektár volt személyenként. Hazánk biológiai kapacitása ellenben csak 3 hektár/fő, ami szerint még legalább egy fél magyarországnyi területre lenne szükségünk.